Vivárium

Őshonos és hagyományos fajtájú magyar háziállatok közül a NapPortán magyar szürkemarha, mangalica, magyar lapály sertés, racka juh, fogolyszínű, kendermagos és erdélyi kopasznyakú tyúk, bronzpulyka, gyöngytyúk él demonstrációs, animációs és génmegőrzési célból. Az állatok tartásához szükséges kifutók, istállók és ólak felépítése a környék építészeti hagyományainak megfelelő módon történt, az ólak az állatok életminőségét a mai kor elvárásainak megfelelően biztosítják. Az állatok szakszerű tartása és a génmegőrzés céljából együttműködünk hazai kutatóintézetekkel (DE, KÁTKI) és az illetékes szakigazgatási szervekkel.

Fontos, hogy itt élő állatokat nem szabad zavarni és csak a gondozó által kijelölt takarmánnyal vagy az erre a célra gyártott és forgalmazott „zoo-csemegével” etethetőek. Ennek egyszerű oka van: nem mindenki tudja, hogy lónak nem való párizsis zsömle, marhának csoki, libának rágógumi és folytathatnám… A NapPorta állatai rendszeres állatorvosi ellenőrzés alatt állnak.

Állatsimogató

Van egy hely nálunk, ahol az ide elkülönített növendék állatokat lehet simogatni. A simogatás nagyszerű dolog – mondjuk, de állatot e kérdésben nem hallottam még nyilatkozni. Ám el-elnézve egyik-másik félig lehúnyt szemű simogatott kis jószágot, nem igen tűnik ellenvéleménynek a viselkedése. Kölcsönös tehát a szeretet, ami a simogatás adásával és elfogadásával megnyilvánul. Amelyik állat azonban nem vagy már tovább nem akarja a simogatást, azt ne üldözd szereteteddel: még megharap, megrúg vagy megkarmol. Elsősegélydobozt a recepción tartunk, orvosi segítség nem egyhamar elérhető errefelé…

Minden áldott nap reggel és este örömmel látunk minden jelentkezőt, aki az állatok gondozásában részt szeretne venni.

Fecskehasú mangalica

Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállataink egyike, világhírű sertésfajta. A szőke és a fekete mangalica kereszteződéséből jött létre, hasa szőke, háta fekete. Kisebb termetű, de szaporább, mint a szőke változat. A mangalica a korábban őshonos bakonyi és szalontai fajták, valamint a birtokosok által beszerzett “mangalitza” és a vaddisznó keveredéséből jött létre. Elterjedését jelentősen elősegítette, hogy külterjesen tartható, igénytelen fajta, mely a vaddisznó sok tulajdonságát megőrizte. Alacsony számuk miatt 1973-ban védetté nyilvánításáról döntöttek. Ma a mangalica már nem veszélyeztetett, s ebben szerepe van nemzetközi sikerének is: jó minőségű húsa az alapja a világhírű spanyol serrano sonkának.

Fecskehasu-mangalica-Napporta-Szob

Szőke mangalica

Ősi magyar zsírsertés. Jól hasznosítja a táplálékot, kül- és belterjes tartásra egyaránt alkalmas. Zsír- és hústermelésre is bevált. Sok változata ismert, a fajtára hatott a táplálék, a tartás sokfélesége. Kistestű, vékony csontozatú, testét göndör szőrköntös borítja, amely gyaluforgács szerű. A fej kicsi, a fülei nagyok és előre lógóak. Főleg az ország középső részén volt elterjedt. A mangalica a múlt század második felétől mintegy 100 éven keresztül európai hírt és rangot jelentett a magyar sertéstenyésztésnek. Ma újra reneszánszát éli.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Magyar nagyfehér hússertés

Kialakulása az 1920 és 1960 közötti időszakra tehető. A fajta a hazai sertésállomány alapja. A törzskönyvezett sertésállomány 55-60 %-a magyar nagyfehér hús-sertés. Kiváló szervezeti szilárdsága, jó alkalmazkodó képessége és mérsékelt igényessége miatt anyai partner a keresztezésekben. A fajta egyedeinek színe keselyfehér. Szőre és bőre pigmentmentes. Szőre közepes sűrűségű és sima lefutású. Ellenálló és alkalmazkodó képessége kiváló. Vérmérséklete élénk, stressztűrő-képessége jó.

Nagyfeher-hussertes-Napporta-Szob

Szürkemarha

Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatunk. Valódi hungarikum. Szépsége, szilajsága, őserőt sugárzó impozáns megjelenése világszerte ismertté teszik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan kergemarhakór-mentes. Az őstulok típusú szarvasmarhák fajtakörébe tartozik, annak leghíresebb, közepes testméretű képviselője. A 13-18. század között Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt, állománya átvészelt súlyos történelmi időket, és évszázadokon keresztül jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság egészében. Az állatok színe a kortól függően változik, a borjak születéskor „pirók” színűek.

Szurkemarha-Napporta-Szob

Hortobágyi racka juh

Másnéven magyar racka juh. Régi magyar juhfajta, egyes elképzelések szerint a honfoglalás óta a magyarok társa volt, a népvándorlás korában jelent meg a Kárpát-medencében. Őse az arkal, az egyetlen nagy testű vadjuh, amelynek hosszú farka van, és Délnyugat-Ázsiában élt. Évszázadokon keresztül hazánk és a környező országok között élénk juh- és juhbőr-kereskedelem folyt. Egyedülálló különlegessége a mindkét nemre jellemző, V-alakban elálló, egyenes, sokszorosan csavart szarv, Fehér és fekete változata ismert, védett és őshonos állatfajtánk.

SONY DSC

Gyimesi rackajuh

A hegyvidéki racka juhok legtipikusabb képviselője. Erdélyben alakult ki a középkor végén, elsősorban székelyek és csángók tenyésztették. Jelentősen különbözik a magyar racka juhtól, jobban alkalmazkodott a mostoha időjárási körülményekhez. Gyapja nem olyan durva, mint a magyar rackáé, finomabb pehelyszálakkal kevert, színe szinte teljesen fehér, kivéve a szem körüli „ókulát” és a lábvégi barna-fekete foltokat. Nőstényei sarló alakú szarvat viselnek, de ez meglehetősen rövid, sok a szarvatlan egyed is. A kosok szarva csigaszerű 1,5-2,25 csavarulattal.

Gyimesi-rackajuh-Napporta-Szob

Tejelő cigája

Kis-Ázsiából származó, Magyarország területére a 18. század végén került a Balkánon és Erdélyen keresztül. Elterjedését elősegítette az a tény, hogy az addig itt tenyésztett juhokkal ellentétben nem kettős, hanem hármas hasznosítású volt: húsa és teje mellett finom gyapja is értéket jelentett. Ez az alapvetően hegyi juh nagyon jól alkalmazkodott a magyarországi környezethez, és rövid idő alatt elterjedt. Magyarországon nem veszélyeztetett fajta, állandó, bár kis létszámú állományban megtalálható. Gyapja fehér, olykor sötét szálakkal tűzdelt, feje és lábai feketék vagy sötétbarnák. Jellemzője a sutaság, azaz szarvtalanság.

Tegelo-Cigaja-Napporta-Szob

Magyar merinó

Kettős (hús és gyapjú) hasznosítású hazai juhfajta. Az anyák feje középhosszú, a kosoké durvább, szélesebb. A fej a szemvonaláig gyapjúval benőtt. Az anyák túlnyomó hányada szarvatlan. A kosok vagy szarvatlanok (suták), vagy szabályos csigás szarvúak. A bunda fürtös szerkezetű. A fedőszőrök és gyapjúszálak színe fehér.

Magyar-merino-juh-Napporta-Szob

Magyar parlagi szamár

A magyar parlagiszamár története a krisztusi időkig nyúlik vissza, hiszen az első szamarak a kelták idejében kerültek a Kárpát-medencébe. Jelentősebb állományuk alakult ki a rómaiak ideje alatt. A mai szamaraink feltételezhetően ennek az állománynak kései leszármazottai, hiszen azóta csak kevés egyed került be az ország területére. A szamarat a szegények állatának tartották. Teherszállítók és juhászok segítői voltak, akik málhás- és hátasállatként hasznosították. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el önálló fajtaként.

Parlagi-szamar-Napporta-Szob

Fehér magyar baromfi

A tyúk tollazata fényes fehér, a kakasok tollazata szintén egyszínű fehér, de idősebb korban enyhén sárgás árnyalatba hajló lehet. Tojásaik általában krém- vagy világosbarna színűek. A naposcsibéik teljesen fehér pelyhűek. Jellemző élőhelyük elsősorban az Alföld és a Duna–Tisza köze volt, mivel fehér színével az árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte.

Feher-tyuk-Napporta-Szob

Fogolyszínű magyar baromfi

A tojó alapszíne az egész testre kiterjedően barna, hasonlít a fogoly színéhez. Finom rajzú tollazata a mellen vöröses, a nyakon, vállon és háton (a nyeregtollakon) sárgás, a test hátsó részén és a hason szürkés árnyalatú. A fogolyszínű magyar tyúkokat a Dunántúlon, valamint a szárnyas ragadozóktól jobban veszélyeztetett erdős területeken szaporították.

Fogolyszinu-tyuk-Napporta-Szob

Sárga magyar baromfi

Világosabb és sötétebb színárnyalatban is előfordulnak. Nyaktollának végei, a szárny evezőtollai és a faroktollak végei kismértékben barnásfeketék. A kakas tollazatának alapszíne valamivel sötétebb, a nyak- és nyeregtollak, valamint a szárny fedőtollai élénk vörösessárga színűek, az evezőtollak és a kormánytollak barnásfeketék, a sarlótollak zöldes árnyalatba hajló feketék. Csőre és lába sárga, tojása világosbarna színű. A naposcsibék egyszínű világosbarnák. A Dunántúlon, valamint az Alföld és a Duna–Tisza köze egyes részein voltak főleg elterjedtek.

Sarga-magyar-baromfi-Napporta-Szob

Kendermagos magyar baromfi

Tollazatának alap színe kékesszürke. A sötét, fekete színhatású, keskeny keresztsávok váltakozó elhelyezkedése idézi elő a jellegzetes “kendermagos” színt. A kakasok színe világosabb, a tyúkoké sötétebb. Tojásaik világosbarna vagy barna színűek. Naposcsibéik sötétszürke-fekete pelyhűek, a kakascsibéknél a hastájon és a fejen világosabb árnyalatokkal. Rejtőzködő színe miatt elsősorban az ország északi részén, általában a szárnyas ragadozókkal jobban veszélyeztetett területeken kedvelték, de az egész országban elterjedt fajta volt.

Kendermagos-mayar-baromfi-Napporta-Szob

Fekete erdélyi kopasznyakú baromfi

Valószínűleg török közvetítéssel a középkorban került Erdélybe és a déli határvidékre – mai formájában a Kárpát-medencében kialakult, önálló fajtának tekinthető. Több színváltozata is fönnmaradt, melyek önálló fajtaként gazdagítják baromfi-génbankjainkat. Jellemző, hogy nyaka és részben a melle, valamint hasi része is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak.

Fekete-erdelyi-kopasznyaku-Napporta-Szob

Kendermagos erdélyi kopasznyakú baromfi

Sokféle színváltozatban fordult elő, korábban legelterjedtebb a fehér volt. Testalkata hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek, mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb. Az erdélyi kopasznyakú tyúkfajtákat a 20. század első felében még elsőrendű gazdasági tyúkként tartották nyilván. Tojásaik súlya a 70g-ot is meghaladhatja. Egyes vidékeken kiváló téli tojóként tartották számon.

Kendermagos-erdelyi-kopasznyaku-Napporta-Szob

Leghorn baromfi

A Leghorn eredendően Olaszországból származó fehér színű tanyasi tyúkokból Amerikában kitenyésztett tyúkfajta. Nevét az olaszországi Livorno városról kapta. Innen szállítottak egyedeket 1835-ben Amerikába, ahol tovább tenyésztették a fajtát. 1870 körül kerültek ismét Európába Leghorn név alatt. Tojásaik fehérek.

Leghorn-baromfi-Napporta-Szob

Itáliai tyúk

Az itáliai tyúk olaszországi tanyasi fajtáktól származó ellenálló parlagi tyúkfajta. Rengeteg színváltozatuk ismert: aranynyakú, ezüstnyakú, fogolyszínű, fekete, fekete-fehérpettyezett, sárga, sávozott, kék-fogolyszínű, kék-aranynyakú, gyöngyszürke-narancs, narancs, vörös nyerges, vörös, kék, fehér, fehér-fekete columbia, aranybarna-porcelánszínű, kék-fehérpettyezett, arany-feketepettyezett, arany-kékpettyezett, arany-fehérpettyezett. Jó tojók, tojásaik fehérek.

Italiai-tyuk-Napporta-Szob

Fehér magyar kacsa

A magyar kacsa parlagi fajtának tekinthető, eredeti hazai kacsafajta. Leggyakrabban fehér, ritkábban tarka és barna színben ismeretes. Testsúlya alapján a kisebb testű kacsafajtákhoz tartozik. Végtagjai rövidek, csőre színe sárgásvörös. A magyar kacsa kitűnően hizlalható és tömhető, húsa rendkívül ízletes, lédús és finom rostú. A tojó testformája lényegesen nem különbözik a gácsérétól.

Feher-magyar-kacsa-Napporta-Szob

Tarka magyar kacsa

Végtagjai rövidek, csőre színe szürkészöld, sárga pigment nélküli. Nagy ellenálló képességű és jó élelemkereső fajta. Egyedei még kisebb létszámban föllelhetők Erdélyben és az alföldi tanyavilágban. A tarka (vadas) színváltozat esetében a tojó tollazatának színe lényegesen szerényebb, egyszerűbb mint a gácséré (kifejezett ivari dimorfizmus).

Tarka-magyar-kacsa-Napporta-Szob

Rézpulyka

Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. A magyar parlagi pulyka változatai kis számban ma fellelhetők a Kárpát-medencében. Tojáshozama évente 30–40 darabra tehető. A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Szép, fehér húsa a maga idejében nagyon keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé. Évi 25–50, fehéres alapszínű, barnás pettyezettségű tojást termelt.

Rezpulyka-Napporta-Szob

Bronzpulyka

Gyorsan fejlődő, kiválóan kotló és nevelő állat. Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas. Húsminősége a külterjes tartásnak is köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba ment, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthettünk. A Kárpát-medence egyes területein – elsősorban a Vajdaságban és Erdélyben – a fekete és a fehér magyar pulyka mellett különböző parlagi színváltozatok (fehér-tarka, szürkésbarna, világosbarna) is előfordulnak.

Bronzpulyka-Napporta-Szob

Parlagi gyöngytyúk

A gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle. Tojástermelését április végén kezdi, évente 60–80 db sárgásvörös héjú, mintegy 50g súlyú tojást tojik. Szeret rejtve tojni. Tojásainak héja vastag, ezért hosszabb ideig eltartható. Nagyon edzett, veszekedő, vad természetű, kitűnő élelemkereső és rovarirtó baromfiféle, ezért a szabadon tartása a legcélszerűbb. Hazánkban elsősorban a kékesszürke, kisebb mértékben a fehér színváltozata terjedt el. Csibéi kikeléskor barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal.

Gyongytyuk-Napporta-Szob

Fodros tollú magyar lúd

A hazánkba került külföldi fajtákkal történt kereszteződés útján jött létre. Fehér változata volt a leggyakoribb. Csőre narancssárga, idősebb korban sötétebb. Lába vörös színű. Középnagy testű, tojója 5–6, gúnárja 6–8 kg súlyú. A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk egyes vidékein. Erdélyben ma is elterjedt. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartják fönn.

Fodros-tollu-magyar-lud-Napporta-Szob